2018. november 30., péntek

Mostanában

Nem tudunk megnyugodni a legutóbbi kardiológiai kontroll eredménye miatt, nagyon aggaszt. Főleg, hogy tünetek is vannak, bár hála kicsit enyhülni látszik a gyógyszerek szedése óta. Sajnos még mindig gondot okoznak a napi rutin feladatok is, főleg ami hajolással, lépcsőzéssel jár.

Túl vagyunk a szülinapon, és névnapon is. Nagymamán a mai napig sem köszöntötte fel, még csak szóban sem. Mondjuk kapott tőlem, és volt kollégáitól, ismerősöktől. Nagymama inkább a tavaszi szülinapjáról gondolkodik folyton, pedig az még jó néhány hónap. Szeretne egy kép tortát. A karácsonyról eddig kérdésre sem nyilatkozott túl sokat. Nekünk csak most kezd kezdődni a karácsonyi dolgok tervezése. Van még bőven mit beszerezni, de ebben nagy segítséget kaptunk a héten, amit itt is nagyon köszönünk! A többi meg majd kialakul valahogy.

Anya tudom, hogy szeretne egy nyugodt, békés ünnepet (én is), hiszen még dolgozott sohasem lehetett, mert minden ünnepben dolgozott. Tudom, hogy imádja a delfineket, a kéket, ez  mindig is így volt. Régóta nagy álma, hogy szeretne egy delfines plédet, terítőt, vagy egy nagy képernyős telefont. Eddig ezt nem volt lehetőségünk megvenni, most ebben a rossz helyzetünkben meg lehetetlenség. Most, hogy sokat romlott a látása, már nem csak nekem, de neki is nagyon jól jönne egy nagyobb kijelzős telefon, amit jobban látna, és talán én is. Nagymama pedig egy fekete, tépőzáras cipőt szeretne, ami bővebb fejű, mint az átlag, hogy belemenjen a lába, és ne keljen 2 számmal nagyobb legyen, mint most is van neki, mert gyakorlatilag lehetetlen kapni a lábára cipőt. Én, meg.. nem fontos, én beérem azzal, ha mindenki egészséges, és nyugodt ünnepünk lesz, meleg lakás, és bármi étel az asztalon, és látom, hallom mosolyogni, nevetni anyukámat. És, ha esetleg néhány kép is készülne az ünnepek alatt a gyűjteménybe... 

A nagymama kórházi tartózkodása alatt eltulajdonított dolgaival kapcsolatban sem tudunk semmi fejleményről beszámolni. Vagy, hát, szerintük nekünk kellett volna megoldani, nem pedig rohanni a rendőrség idejét lefoglalni egy ilyen fajta dologgal. Az első rendőrcsapat visszahozatott vele néhány dolgot, de felét se hozta vissza. Már csak abból tudhatjuk, amit hallottunk, mert nem igen jártunk be szétnézni. Anya mindig is kitaszított volt a családban, vele én is, és ez végül is ma sem változott, csak kénytelen-kedvtelen nálunk lenni, mert a kiskedvenceinek nem kell, csak még adott/ad.

Eddig még el sem kezdődött igazán a tél, hála eddig nem kellett olyan sokat fűtenünk, de biztosan több lesz, mint eddig. Egyáltalán nem tudjuk, hogy a többlet költségeket hogyan oldjuk meg, hiszen a költségek többe kerülnek, de a bevétel nem lett több, hiszen továbbra sem számíthatunk nagymama nyugdíjára, azt most is féltve őrzi.

Nagymama mostanában sokat szédül, sokszor fáj a feje is, de hála kapaszkodva lassan tud menni. Szinte mindenbe beleszól, mostanság már nem alussza végig a fél napot, beszélget, és nincs annyit fent éjjel, nem kel fel óránként. Így kicsit mi is tudunk aludni, bár néhány óránál többen még mindig nem, de már haladás.

Próbáltunk keresni fuvarost, aki elhozna néhány dolgot neki, de eddig nem találtunk.

2018. november 24., szombat

Kardiológiai kontroll

Sokszor aggódunk szerettünkért, még akkor is, ha "csak" egy alap betegség üti fel a fejét. Sokszor nem is gondoljuk, hogy az apró betegségek veszélyesebbek is lehetnek, hiszen sokszor mi magunk sem vesszük őket igazán komolyan. Miért is, hiszen "csak" egy megfázás, "csak" egy kis... Ezzel szemben, mondjuk egy daganatot azonnal kezelnek.

Mi mindig harcolunk a felismeréséért, az időben elkezdett kezelésért, de sokszor maga az orvosunk sem veszi komolyan, hiába a részletes tünetismertetés. Sokszor éveken át mi magunk kényszerülünk kutatni, hogy merre induljunk, de mivel nem vagyunk orvosok, nem tudjuk diagnosztizálni, és tudjuk persze, hogy orvos nélkül nem is szabad. Sokszor próbáljuk az elején lebeszélni magunkat, hogy ez csak egy ártatlan dolog lehet, és majd elmúlik. Nem vagyunk orvoshoz járó típusok, akik minden apróságért megyünk. Csak akkor, ha már végképp nincs más lehetőség. Akkor pedig sokszor hónapokig, évekig kutatunk, harcolunk egy beutalóért, egy diagnózisért, hogy ha már kénytelenek vagyunk szembenézni egy betegséggel, legalább elkezdődjön a kezelés, és remélhetőleg a gyógyulás. A tünetek meg nem véletlenül jönnek, mint a végén sajnos mindig beigazolódik az aggodalmunk, félelmünk, hogy sajnos komolyabb mint az orvosunk gondolta.

Így volt ez annak idején is, amikor anyukámnak éveken át fájt a vádlija, dereka, és senki se vette komolyan. Majd kiderült, hogy gerincsérv, és komoly érelmeszesedés, akkor még "csak" a lábaiban vették észre.

Most sincs sajnos ez másképp, mert évek óta panaszkodott már, hogy időnként becsípődik a nyaka, ég a gyomra, egy ideje, időnként szorít a mellkasa. De semmi, "nem szív eredetű", mondta az orvos. Tavaly a belgyógyászati eredményt követően sikerült kiharcolni egy beutalót, és elmehetett kardiológiára, ekg-ra és uh-ra, ahol nem tudtunk meg semmit, "elmehet", majd a leletből (később a háziorvos megerősítette) megtudtuk, hogy meszes az érfal ("korral jár"). Akkor még nem kapott gyógyszert, csak amit addig szedett a láb érszűkületre, cukorra, koleszterinre, magas vérnyomásra...

Majd amikor nemrégiben már oda jutott, hogy egy rutin feladat is megterheli, kicsit komolyabban vették, a háziorvostól kapott a kontrollig egy gyógyszert.

Az egyébként esedékes kardiológiai kontrollon kiderült, hogy jobban meszes a szív ere is, mint egy éve. Szükség van gyógyszerre is, még egyet kapott a kardiológustól is. Januárban újabb kontroll a kardiológián is (meg szemészet és háziorvos), és terheléses vizsgálat. Akkor kiderül, hogy hogyan tovább. Addig pedig vissza kell(ene) fognia a tempóból, lassabban, kevesebbet terhelnie magát, többet pihenni. Ezt mondjuk nem tudom, hogy fog sikerülni, de igyekszem minél több mindent levenni a válláról, figyelmeztetni a betartására. Mondjuk nagymamám sem segít ebben, hiszen minden körülötte kell forogjon, reggeltől másnap reggelig.

És kb. 2 év után a gyomorégésre is kapott gyógyszert. Így egy héten belül, 3 új gyógyszer is van az eddig is túl sok mellé. Tegnap pl. 10 ezret hagytunk a gyógyszertárban, és nem egy hónapiért, csak egy részéért. Jelenleg ennyit tudtunk kiváltani, de legalább ezt is sikerült! Nincs más választásunk, muszáj, mert szükség van rá. Nagy szükség! Egy szem vitamin, fájdalomcsillapító, vagy egyéb nincs benne, mind fontos gyógyszerek.

2018. november 11., vasárnap

Életjel

Eléggé régen írtam már, de az az igazság, hogy annyi megoldanivaló dolgunk van, napi szinten, hogy nem érkeztem ide, ha mégis, nem tudtam megírni. Vagy idő nem volt, vagy kedven. Ezt a bejegyzést is csak többszörös nekifutásra sikerült befejezni.

Sokszor nem is gondoljuk, hogy mennyi minden apróságnak látszó dolog ajándék az életünkben, mi pedig természetesnek vesszük. Csak akkor jövünk rá, hogy mekkora kincs, ha elveszítjük, vagy közel állunk az elvesztéséhez.

Hiszen, a mindennapokban teljesen természetesnek vesszük, hogy járunk, látunk, beszélünk, hallunk, levegőt veszünk, stb, stb, stb. Mindezt nem is gondoljuk át addig sokszor, ameddig nem áll fent a veszélye, még nem ismerünk olyan valakit vagy mi magunk nem vagyunk érintettek, hogy a sors elvegye tőlünk végleg, vagy egy időre ezeket a "természetes" kincseket. És akkor jövünk rá igazán, hogy mit veszítettünk.

Amikor bekövetkezik egy efféle tragédia, akkor minden apróságért is hálásak tudunk lenni. Annak is, ha járni tudunk, ha látunk, hallunk, beszélni tudunk, hiszen ezek nagy kincsek az életünkben.

Én magam hálás vagyok azért, hogy anyukám itt lehet velem, a helyzetez képest jól van, hogy nagymamám 3 hónap után már tud járni, még ha segítséggel is, és tisztább a gondolkodása, hogy kis segítséggel szinte már mindent megcsinál (ha akar), hogy ha keveset is de látok, és azért is, ha nem fáj valamink, hogy eddig érezhettük a nap melegét,, ha nem fázunk, hogy egyáltalán új nap virrad ránk...

Bár, kétségtelen, hogy nem könnyű hónapokat és napokat élünk, hiszen sokkal több a megoldásra váró problémánk, minden napra jut bőven valami. Mondjuk ezen nagymamám könnyen segít is.

Sajnos nem tudjuk még leadni nagymamám lakását, így az ő nyugdíja el is megy rá, meg a gyógyszereire, egyéb dolgaira. A tulajunk meg csak azért emelt +10.000 ft-ot, hogy idehoztuk, akkor még ideiglenesen.

Próbáltunk hozzá bejelentkezni (ameddig le nem jár a bérleti szerződés), de mivel, hogy ne árverezzék, eladta egy kezelő cégnek (és bérli), az ő engedélyük szükséges, ők pedig anyukámat engednék csak, mint hiteladóst, engem már nem, mivel nagykorú személy csak házastárs lehet, unoka már nem. Húzzák az időt, de próbálkozunk, hátha.

Bevallom őszintén, hogy megfordult a fejemben a blog bezárása is, hiszen mintha nem lenne értelme, mintha nem jutna el senkihez... s akkor érkezik egy kis sorstárs anyukája, és máris másképp látom, hiszen volt értelme. Akkor is, ha "csak" szivárványhártya érintett a kicsinél, de talán hasznos volt, hogy leírtam amit tudunk erről a betegségről, és talán nem érezte annyira magára utalva magukat. Bár, az kétségtelen, hogy nekünk eléggé kevés tapasztalatunk van a szivárványhártya érintettségről, hiszen nálunk ugye érhártya, szemideg is érintett.

Nálunk nincs szünet, ünnep, szabadság, és hasonlók, mi a nap 24 órájában dolgozunk, hiszen állandó ápolást igényel. Minden kikapcsolódásunk, ha el tudunk jutni a boltba, vagy a ház sarkáig. Viszont, csak külön (és ritkán), mert egyikünknek maradni kell nagymamámmal.

Sem lelkileg, sem anyagilag nem könnyű. Hiába van itt, neki nem teljesen természetes, hogy ideadja a pénzt amit kap, ha pedig mégis, el is megy a költségeire. Ráadásul igényei vannak, és hát ha ideadta a pénzt, azt gondolja mindenre elég. Nyilván első a számla, és a gyógyszerek, ahogy eddig is, de ő mindig talál ki valamit ami plusz költségbe kerül. Mi pedig a lehetőségekhez igyekszünk kedvezni neki.

Lelkileg sem könnyű, hiszen teljesen felfordult az életünk, minden körülötte forog, és mégsem jó. Amióta itt van, nem beszélgettünk egy jót, nem aludtunk egyetlen éjjelt sem nyugodtan, napközben folyton a nyomunkban van (kivéve, ha besértődött), és csak vele kell foglalkozni.

Viszont, ahogy az elején is írtam, hálás vagyok mindenért amink van. Ami nincs, azt meg a lehetőségeink szerint, igyekszünk megoldani.

Most következik egy újabb orvosos hét, és egyben anyukám szülinapja is. Utóbbira szerettem volna valami kis apróságot, tudom, hogy örülne valami delfinesnek, kéknek, de... nem is ez a lényeg, hanem, hogy itt van velem, és reményeink szerint nem kapunk rossz híreket, bízom benne, hogy nem komolyodott az érszűkülete.

2018. szeptember 21., péntek

Kontroll, és ami mostanában történt

Anyukám túl van a vérvételen, szemészeti kontrollon, majd kardiológia, háziorvos kell, és remélem semmi más nem lesz.

Sikerült egy nap megoldani a labort, és a szemészetet is. A laborra nem kellett sokat várni, a szemészetre viszont, több mint másfél órát. A szemcseppek után megvolt a vizsgálat, a szokásos nyomásmérés, retina erek ellenőrzése, látásmérés és egyebek. Semmi nagy gond nincs, van valami homály, de minimális, kezelést nem igényel, szemnyomás jó, retina rendben, az erek is jók. A szemüveg viszont még inkább nem jó, a látása sajnos megint romlott. Kapott szemcseppet, az ünnepek miatt januárban lesz újra kontroll. És mindenképp új szemüveg, mert ezzel folyamatosan romlik a látása. Kérdés, hogy miből is tudjuk, de meg kell oldani valahogy mihamarabb, hogy megállítsuk a romlást.

Anya bevitte a leletet is a háziorvoshoz (ha már arra járt nagyanyám miatt), az egy havi gyógyszert kiírták, a laboreredménnyel nincs tennivaló, a vizelettel van probléma, amire kapott gyógyszereket, de sajnos ez is megint plusz 2-2 e ft, viszont remélhetőleg nem lesz rendszeres. A cukorszint, vérnyomása rendben van. Egy ideje pedig nem szedte a vízhajtós csökkentőt, mert 92-ig is lehúzta az értéket, azóta meg 110-120 az átlag, így a vérnyomáscsökkentőt nem is írták ki. Összességében, ha a látása nem romlott volna megint, a rossz szemüveg miatt, most boldogok lennénk az eredményektől. A kardiológiától tarok egy kicsit, hiszen ott is megjelent a meszesedés, de tavaly még nem volt szükség kezelésre, most nem tudom milyen hírt kapunk majd.

Nagyanyám ügyében rengeteg elintéznivaló van, sok megoldatlan probléma, akadály, zárt kapuk és süket fülek, de igyekszünk megoldani, a saját gondjaink mellett is, ami nem is olyan egyszerű. Ahogy vele sem sokszor, de ez van.

Járókerettel vagy kapaszkodva már jár, nagyon sokszor  szédül, sok mindent elfelejt, de sok mindenre emlékszik is, mindez a betegségével, illetve a korával együtt jár. Ugyanakkor a gondolkozása most már tiszta (egyenlőre, de lassú leépülésre kell számolni), úgy egy hónappal ezelőtt nem lehetett kontaktusba lépni sem vele, ahhoz képest nagy előrelépés. Majd 10 ezer forint a gyógyszere neki is, de úgy, hogy sok van tartalékba is. Vérnyomása és cukra most rendben van, de egyébként neki is magas mindkettő. Erre is szed gyógyszereket, szegényke majd egy egész maroknyit, reggel és este is. De szükség is van rá, hiszen cukorbeteg, magas a vérnyomása, érszűkülete van, agyi ér meszesedés, agyában ciszták, deminenciája... és az idős kora. Sajnos nem számíthatunk javulásra.

Próbáljuk győzködni, hogy fel kellene számolni a lakást, le kell adni, hiszen kettőt feleslegesen tartunk fent (a nyugdíja kb. el is megy az ottani fizetnivalójára), és sajnos nincs jövője sem annak a lakásnak, ez a mi bérelt lakásunk sokkal biztosabb minden téren, bár tudjuk, hogy ez sem egy tuti biztos hely. Ő itt is jól érzi magát, mi ott nem, sőt... Meglátjuk, mindenesetre, próbáljuk eladni a berendezéseket, természetesen már amibe ő is beleegyezik és nincs használatban, mint pl. régi, jó varrógép, kandalló, és majd kialakul.

Sajnos kimozdulni nem tudunk, csak külön-külön, mert egyedül nem maradhat, menni meg lakáson belül is alig tud. Majd szereznünk kell egy kerekes széket neki, hátha azzal jobb lenne.

2018. szeptember 7., péntek

Napjaink

Ami a legeslegfontosabb, anya jobban van! Már nem 92 a vérnyomása, már 100 felett van! Ez egy akkora megnyugvás, hogy azt elmondani nem lehet! Már nem alszik szinte állandóan, látható, hogy javult a helyzet anélkül is, hogy mérnénk. A kardiológiára november második felére kaptunk időpontot, szemészeten meg még ebben a hónapban lesz kontroll. Ami időpont nélküli (pl. vérvétel), megpróbáljuk ezen a napokon elintézni, hogy ne keljen még többször menni.

Ma kettő éve, hogy elindítottuk az oldalunkat, és vele a blogot  is. Nem végeztünk számvetést, hiszen minek is, de ezalatt a két év alatt, mindenkinek nagyon szépen köszönjük amit értünk tett! Legyen az segítség, vagy egy megosztás. Vagy akár egy kedves, biztató mondat, egy jókívánság. Mindenért őszintén nagyon hálásak vagyunk, és soha nem felejtjük el nektek! Nem, hiszen mindig életmentő volt... legutóbb karácsony környékén. Azt nem tudom mondani, hogy ezresével vannak azok akik segítetek (61 kedvelő, és átlag kb. 17-22 olvasó, időnként egy-egy alkalommal 51-116), és nem is százezrekről beszélhetünk, és mostanában nem is igen akad új segítő, de higgyétek el, nem is az a célunk, hogy így legyen. Sohasem kértünk sokat, sosem kértünk nem létfontosságú dolgokra, csak a létfenntartásra igyekeztünk.

Nekünk nem vágyunk luxus nyaralni, nem vágyunk drága és menő éttermekbe járni, nem járunk fodrászhoz, sem hasonló helyekre. És nem azért, mert nem akarnánk, egyszerűen ott spórolunk ahol tudunk. Nem járunk kirándulni sem pl., akkor sem, ha 90%-os kedvezménnyel igen "olcsón" megúsznánk, hiszen az az ár néhány (legyen akár csak egy is) kenyér ára. Tudjuk, hogy nem tudjuk lecserélni a már több min 10 éves ruháinkat, vagy a kb. 30-40 éves szekrényt, de belátjuk, hogy ebből a pénzből nem megy. Már attól is boldogok vagyunk, ha kenyér és gyógyszer van itthon, és egyik hónapról a másikra nem fogyunk ki fontos dolgokból. Annak is tudunk örülni, ha nem megy tönkre valami, és nem kell szereltetni. Pedig elhihetitek, nekünk is lennének vágyaink, de egyszerűen hiába próbálkozunk, nem tudunk haladni előrébb, egy kicsit (tényleg csak egy kicsit) egy jobb élet felé.

Most, hogy emelt a tulajunk, még sokkal rosszabb lesz a helyzet, pedig így sem kevés a mínuszunk nála. Ráadásul közeleg a fűtési időszak is.

Ráadásul, ha ez még nem lenne épp elég, nagyanyámmal is akadnak gondok. Ugyanis, annak ellenére, hogy soha sem lehetett számítani rá, maximum a csipkelődésére, nálunk van, mivel állandó felügyeletet igényel a betegsége miatt. Mostantól nem maradhat egyedül, hiszen menni is csak kapaszkodva tud. Augusztust kórházban töltötte. Három gyereke van, anya volt mindig a "fekete bárány", most mégis ő az egyetlen, aki nem akarja otthonba adni, és nem a javak kellenek. Másik lánya amikor megtudta, hogy beteg lett, gyakorlatilag kipakolt mindent ami neki kellett, a kajától kezdve a paplanon át, a hűtőig, minden értékesebbet, nyugdíját megtartotta, és megmondta, hogy ajtót se nyit rá. Neki is rengetegbe kerülnek a gyógyszerei, értelemszerűen szükségletei is vannak. Nem könnyű, de hát ezt dobta a gép, nem lehet, hogy berakjuk valami intézménybe, aztán majd ellesz valahogy. Nagyon szűkös most hármónknak ez a kis pénz amit kapunk (kettőnknek is), de nem tehetünk mást. Váratlan fordulat, nem lesz egyszerű semmilyen téren, sem lelkileg, sem anyagilag, de ahogy eddig is, most is megoldjuk valahogy, ha nehezen is. Muszáj. Muszáj, valahogy meg kell oldanunk. Egyenlőre a lakását is fizetni kell (4 évig lakhat ott, aztán eladják, amit mi is megvehetnénk, de erre a pénzre amink van, hitelt nem kapunk soha, így felejtős), úgy a számlákat, mint a bérleti díjat. Még azt próbáljuk kideríteni, hogy mennyit, és pontosan hova mit kell fizetnie. Azt hogy miből, még rejtély, hiszen a miénkre is alig-alig futja. Ott pedig nincs mínusz, mint eddig nálunk lehetett. Bár, az is kérdéses, hogy nálunk is lesz e még erre lehetőség.

2018. szeptember 3., hétfő

Nem tűntünk el

Nem tűntünk el, csak mindig volt valami, ami miatt nem tudtam írni. Van olyan is amiről egyenlőre nem írhatok nyilvánosan.

Anyukám sajnos nincs túl jól, a vérnyomása alacsony, folyton fáradt, melyet hányinger, hányás is kísér. Volt hogy rosszul is volt. Hála most jobban van kicsit. 😊 Nagy valószínűséggel a vízhajtós vérnyomás csökkentő a ludas, de ma beszélünk a háziorvossal (hétvégén nem rendel) ha nem változik. Közeledik az újjabb kontroll a szemészeten is, és vérvétel, háziorvos, gyógyszer íratás... Persze, aggódom, félek a rossz eredménytől, de a vizsgálatok után, talán legalább tudjuk, hogy mi is az aktuális helyzet. Időben kiderül ha baj van, vagy rosszak az értékek, és lehetőségünk van lépni. Persze, csak akkor, ha megfelelően el is momdják majd. Sajnos az előírt (nem kitalált) diétát, olykor a gyógyszert sem, tudtuk maradéktalanul helyesen betartani/szedni.

Az igazság az, hogy tulajdonképp nem tudom, hogyan folytatódik az életünk. Munkával kapcsolatban semmi előrelépés. A tulajunk csak az idén, eddig 15 ezret emelt a lakbéren, plusz a közös költség, hulladékszállítás díja is a mi fizetendőnk. Így több mint a duplájára emelte a lakbért, mint amennyivel kezdtük. A bejövő meg alig emelkedett. Az árak szintén nagyon magasak, a mi pénztárcánkhoz főképp. Javitani semmit se akar, ezer éves a lakás, lassan minden megy tönkre. Most a csapok, csövek vannak aktívan tönkremenőben, de mindig akad valami. Mindezt nekünk kell megoldani. Eközben a bejelentés ügyében sem lehet meggyőzni, csak tartózkodási helyként engedi, de ezt meg csak lakóhely mellett lehetne. Mindezt leszamitva, szeretünk itt lakni, rendesek a szomszédok, a tulajjal sincs semmi baj ezeken felül.

Hogyan tovább? Nem tudjuk! Azt tudom, hogy nem adhatjuk fel, bármennyire is nehéz, Bárányszor is érezzük azt, hogy nincs tovább. 

2018. augusztus 7., kedd

Mostanában nálunk

Augusztus elejére, két évforduló is esik. mindkettő kerek. Az egyik anyukám gerincsérv műtéte, a másik a csoportos leépítés napja. Mindkettő sorsfordító az életünknek, és életünk végéig egy nagyon rossz időszak emlékeit cipelhetjük a vállunkon. Akkor azt hittük, hogy lehet jobb, de mára ez esélytelennek látszik. És nem csak néhány éve. Akkoriban még bíztunk abban, hogy végleges lesz a gyógyulás, hogy találunk új munkahelyet. Erre ma egyre rosszabb anyukám egészsége, új munka pedig hiába keressük azóta is folyamatosan, nincs. Segítség pedig egyáltalán nincs.
 
A nagy forróság, ami itt van, egyre elviselhetetlen. Hűteni pedig egyáltalán nem tudjuk. Panelban meg igazi forróság, állandó 30 körüli fokokkal. Már engem is kikészít, anyukámat meg végképp, mert állandóan ég a lába, és dagad is. Nem hat  a vizes ruha, sem a hideg víz. Vérvételre is menni kellene, de ebben a forróságban a sarokig is kihívás elmenni. Anyukám lába is alig bírja, főképp a lépcsőzést.

Mindezek mellett erősen rezgett a léc a gyógyszert, és a kenyeret illetően is, hogy elég lesz-e, és szinte mindenből kifogytunk. Egy kis ideig fellélegezhetünk, de sok fontos és nélkülözhetetlen dolog így sincs.

Nem a kis, vagy nagy álmokról beszélünk, vagy hasonlókról, hanem arról, hogy sokszor rezeg a lég, hogy mit eszünk, elég lesz-e a gyógyszer, sampon és társai.

Kilátásban van egy szekrény, amit ingyen elhozhatnánk, nincs is messze, de nem tudjuk elhozni, mivel mindenki rengeteget kérne érte.

Mindezek mellett a lakbért emelte a bérbeadónk, a hulladék szállítást, és a közös költséget is nekünk kell fizetni, a javításokat sem vállalja. Mivel nem új építésű lakások, sorra akadnak már gondok a lakásban, amit meg kell oldanunk. Most így vagyunk az összes csap folyik, vagy csöpög, a vízmelegítő (amit alig tudunk használni) alatt is ki kell cserélni a csövet, mert egyre jobban csöpög. Bejelentkezni továbbra is csak tartózkodási helyre enged, viszont nem igazán szól, hogy most is 35 ezerrel vagyunk mínuszban. Nem örül persze, mi sem, hiszen közeleg a tél, és a múlt évit se tudtuk kifizetni.